Apa kocsit hajt

(Kaleidoszkóp.hu, 2004. április 1.)

Apa kocsit hajt… én meg ülök és bámulok kifelé. Csak nézek és nézek. Egy csomó ember, villódzó feliratok, változatos tájak, hangok keverednek, és végül minden összefolyik. Aztán becsukom a szemem és már csak a lényeget látom, eltűnik a háttér, a sok színt elnyeli a fehérség. A hangok helyett csend marad, amin csak apu kocsijának ritmusos zötyögése szűrődik át. Az embertömeg helyett csak a karakteres figurák lebegnek a képzeletbeli térben. A Majdnem Galériában április 26-ig láthatjuk Födő Gábor linómetszeteit erről az utazásról.

A képeket nézve először elképzeljük magunkat, ahogy gyerekként orrunkat az ablaküveghez nyomjuk és figyelünk. Amit látunk, egy idő után letisztul, csak az marad, ami igazán megragadó. Födő Gábor képei is ilyen letisztultak, nincs semmi mellékvágány, semmi körítés, semmi dísz. Csak az a néhány karakteres figura, aki valamiért felhívta magára a művész figyelmét.
A teret csak az alakok elől-hátul kapcsolata jelzi, a többi sallang eltűnt. Ha kinézek ezen a képzeletbeli ablakon, látom, ahogy apuk és anyuk munkába rohannak, vonszolják maguk után az iskoláig, óvodáig a kicsiket, aztán kiürül az utca, rátelepszik a délelőtti nyugalom.
És ekkor jönnek Ők, az öregek. A nagymamák és nagypapák külön kis világa megelevenedik. Nagyi a húzós kocsijával, nagypapa az elnyűtt, egykor kirándulásokon uzsit rejtő, műbőr táskával indul neki a délelőtti „túrának”. A vásárló körút állomásai a szomszéd, a kispiac, az egykori Szatócs helyén lévő CBA vagy Penny, a hentes és a gyógyszertár. A házastárs pedig otthon „kiül” az ablakba, pletyizik, nézelődik, tesz-vesz az erkélyen vagy a kertben. Ebéd után séta, kutyulival vagy anélkül. Az útvonal a park vagy a játszótér, találka az ismerősökkel, újabb pletyi a családról, büszke történetek az unokáról.
Mindez az évek során kialakult rendben, mint egyfajta balettelőadás, mindig ugyanazok a mozdulatok, gesztusok. Az állandó koreográfiát csak ritkán töri meg egy-egy új mozdulat vagy kellék. Födő Gábor ezekre bukkant rá, a begyakorolt eseménysort megtörő kis történésekre. A séta során például előkerül a mobil, nagypapa azzal a jellegzetes mozdulattal feltolja a szemüvegét, közel hajol és szemügyre veszi a tárgyat. Kibeszélik a szomszéddal, és amit mi csak használunk, annak ők a mélyére látnak, kivesézik. A régi műszerésztudás még él bennük, bölcsen bólogatnak és elmormolnak néhány bűvös szót, mindent értenek, a világ nem változik, csak néha bonyolódik. Aztán jönnek a térre a fiatalok, szaladgálnak, játszanak, nagyi nézi: igen-igen, olyanok, mint a lányom volt 40 éve, vagy mint én 60 éve, aranyosak…. de már megint kint hagyják a labdát, aztán majd este keresik… mint én, anno….
Julcsi, a labdát is!
A kiállítás képei filmként elevenednek meg. A képek sora összeáll, és hirtelen ráismerünk erre a világra, mely körülöttünk van, de a nagy rohanásban nem látjuk meg. Pedig csodálatos ez a rendszer, benne az apró örömökkel, ez a 40-50 évnyi napi nyolcórás munka utáni „vakáció”. A képek egy kicsit ironikusak, de nem bántóak vagy gúnyosak, inkább olyanok, mint egy mikroszkóp alatti kép, melyben meglátjuk a szépet, de a mosolyogni valót is. A húzós kocsin, a pöttyös-műszálas köpenyen, az SZTK szemüvegen, a fűzős csizmán vagy cipőn fiatalon nevetünk, de tessék megnyugodni, egyszer mi is magunkra öltjük majd!
A film kockái már megvannak, filmzeneként a művész rátalált a Tudósok „Apa kocsit hajt…” számára. Nincs is más dolgunk, mint gyerekszemmel utazni, bámulni. Fényképezés helyett pedig nézzük meg Födő Gábor képeit, melyek feltárják ezt a sajátos világot, aminek egyszer mindannyian részesei leszünk.

Bodor Kata

Apa kocsit hajt - egy kiállítás margójára

Interjú Födő Gáborral a fiatal képzőművészetről és a fiatal képzőművészekről

(Kaleidoszkóp.hu, 2004. április 30.)

„…egyre fontosabb számomra, hogy aki bemegy, az értse is a műveimet”

K: Beszélgetésünk apropója az Apa kocsit hajt… című kiállításod, mely ugyan már nem látható, de – úgy tudom – ez még nem egy lezárt dolog. Milyen utóéletet szánsz neki?

FödőGábor: Valószínűleg ebből lesz egy animációs film, de más címmel, mert ez a cím kifejezetten erre a kiállításra lett kitalálva. Nekem fontos a zene, és - bár ezen a kiállításon nem volt megnyitó – szerettem volna valami pluszt adni, hogy ne csak annyi legyen, hogy én kiakasztom a képeket, aztán aki bejön – ha bejön – megnézi azokat. Így a nyitó napon volt zene, meg egy kis performansz bevásárlókocsikkal.

K: Aki megnézi a képeket, menyire érti meg azokat önmagukban? Kell-e mindenképpen segítség, mint ebben az esetben a zene, vagy a kommunikáció működik enélkül is? Fontos ez egyáltalán neked, mint alkotónak?

F.G.: Fontos – egyre fontosabb számomra, hogy aki bemegy, az értse is a műveimet. A zene valójában ezt a célt is szolgálta, de én a zenét is egy úton ismertem meg és a képek is más úton készültek, aztán volt egy pont, ahol ez a kettő összetalálkozott. Ez akkor volt, amikor kiterítettem az elkészült képeket és bár ezek külön álló képek, feltűnt, hogy szinte mozgóképpé állnak össze. Ehhez viszont már nagyon kellett a zene, így kerül be a képbe az Apa kocsit hajt.. című szám is.
Engem személyesen is izgat, amikor több dolog keveredik, a zene, valamilyen cselekvés és a kép. Azt azonban nem gondolom, hogy kézen fogva kell vezetni a nézőket – persze segíteni azért lehet nekik. Az én műveim nem olyan elvontak, ennek ellenére kaptam már olyan visszajelzést, hogy ez vagy az, miért van így, vagy úgy, kérdezték azt is, hogy miért nem adok értelmesebb címeket. Mostanában már úgy gondolom, hogy tulajdonképpen igazuk van, hiszen, ha én nekik akarok mondani valamit, akkor annyit megtehetek, hogy odaírok egy normális címet.

„…nem érzem konkurenciának a társaimat”

K: Mit jelent ma egy fiatal, pályakezdő művésznek a kiállítás? Bekapcsolódást a műkereskedelembe vagy megmutatkozási lehetőséget?

F.G.: Mind a kettőt.

K: Ezt ma be lehet vallani? Úgy értem, nem ciki ez művészkörökben?

F.G.: Egyáltalán nem. Ha valaki ezzel foglalkozik és ebből akar megélni – ami egyébként nem fog összejönni ma Magyarországon –, akkor nyilván örül, ha el tudja adni a képeit.

K: Milyen a közösség az egyetemen? Folyik a konkurenciaharc vagy kialakul egyfajta alkotóműhely?

F.G.: Én nem érzem konkurenciának a társaimat, de ez persze emberfüggő. Ha olyan csoport jön össze, akkor nagyon jó tud lenni, de ha már van valaki, aki kilóg, mert – mondjuk így - „helyezkedik”, akkor már megbomlik az egész társaság.
Most persze nagyon sokan vagyunk, ami nem kedvez annak, hogy kialakuljon egy családias légkör. Egyes mesterek regélnek arról, hogy régen ez igenis kialakult, mert ők voltak 20-an, 25-en, de mi 89-en vagyunk egy évfolyamon. Ilyen szempontból jobb volt az az iskola, ahova én az egyetem előtt jártam. Ott tudtunk egymásról, tegező viszonyban voltunk a tanárokkal és szorosabb közösség alakult ki. Mester szempontjából is a korábbi iskolám volt számomra igazán meghatározó, Baksai József és Szurcsik József ott nagy hatással volt rám.

„Minden érdekel”

K: Mint néző, mit nézel meg, mire vagy kíváncsi a mai kortárs művészetben?

F.G.: Változó, nem tudom megmondani. Minden érdekel. Az új dolgok, új médiák is, de a klasszikus is, a lényeg, hogy megfogjon. Persze van olyan, ami már egy kicsit unalmas, mint mondjuk a hiperrealizmus, amit most nagyon sokan művelnek, mert ez most divat. Ebbe az is belejátszik, hogy a festőknél most erős mesterek vannak, akik nagyon hatnak. Szerintem ebbe az is belejátszik, hogy mostanában nagyon fiatalon kerülnek be a diákok az egyetemre, gyakran rögtön érettségi után. Ebben a korban még nem biztos, hogy olyan határozott elképzelése van arról valakinek, hogy mit is akar kifejezni, vagy hogyan akar dolgozni.
Amit szerintem fontos megtanulni, hogy önálló legyél, hogy amit csinálsz, azt magadtól csináld, ezt kevés mester tudja átadni. Ezért is fontos, hogy ki, mikor, „milyen állapotban” kerül be az egyetemre. Én örülök, hogy idősebben kerültem be, mert már volt egy elképzelésem arról, hogy mit is akarok csinálni. Nehéz lett volna, ha erre az egyetemen kell rájönni, itt már van ugyanis eszköz, lehetőség, csak ki kell használni.

K: Milyen terveid vannak mostanában?

F.G.: A Majdnem Galériabeli kiállításon keresett meg Dömötör László költő, azzal, hogy kiállíthatnék az ő újpesti állóhajóján. Mostanában erre készülök, mert nagyon foglalkoztat, hogy kitehessem az új dolgaimat, esetleg befolyásolni fog az is, hogy egy hajó lesz a helyszín. Viszont az Apa kocsit hajt téma még mindig nem hagy nyugodni, úgy érzem, még vannak benne lehetőségek. Ezért jutott eszembe az animációs film gondolata is, mert ez szinte adja magát, és izgat is a dolog.

Bodor Kata